Kismama fotózás Kunszentmártonban – amikor a jól ismert hely új arcát mutatja
Szabadtéri családi-kismama fotózás
Fotósként az egyik legnagyobb elismerés számomra az, amikor egy család újra visszatér hozzám.
Nem is olyan régen ennek a kedves családnak egy különleges alkalmat örökíthettem meg: az édesanya 60. születésnapjára készítettünk közös képeket, ahol a három testvér együtt ajándékozta meg édesanyját egy örök emlékkel. Ezúttal ismét találkozhattunk, de már egészen más okból.
A család második kisbabáját várja, és nagy öröm volt számomra, hogy a kismama fotózásra is engem kértek fel.
A fotózáson természetesen a leendő apuka és a kisfiuk is részt vett, így nemcsak várandós portrék készültek, hanem szeretetteljes családi pillanatok is.
Kismama fotózás a Körös partján
A helyszín Kunszentmártonban, a Körös partján és a közeli parkban volt. Ez egy olyan hely, amely mellett sokan nap mint nap elhaladunk. Talán éppen ezért nem is vesszük észre, mennyi apró szépséget rejt.
A fák árnyéka, a folyó nyugalma, a természetes fények és a park hangulata együtt olyan környezetet teremtenek, amely tökéletes egy szabadtéri kismama fotózáshoz. Egy jól megválasztott helyszín nemcsak szép hátteret ad a képeknek, hanem segít abban is, hogy a család felszabadultan érezze magát.
Számomra ez nem volt újdonság, hiszen korábban több esküvői párral is dolgoztam itt. Mégis minden alkalommal egy kicsit más arcát mutatja a Körös-part, és éppen ettől különleges.
Miért szeretem a családi kismama fotózásokat?
Számomra a várandós fotózás nem csupán néhány szép portréról szól. Sokkal inkább arról az időszakról, amikor egy család már készül egy új élet érkezésére. A közös mosolyok, az ölelések, a kisgyermek kíváncsisága és az apró gesztusok teszik igazán személyessé ezeket a képeket.
Hiszem, hogy a legszebb fotók akkor születnek, amikor nem pózolni kell, hanem egyszerűen együtt lenni.
Ha Ön is természetes hangulatú kismama fotózást keres Kunszentmártonban, Cserkeszőlőn vagy a környező településeken, örömmel segítek olyan képeket készíteni, amelyek évekkel később is ugyanazokat az érzéseket idézik fel.
Motocross verseny a RolandRingen
Sok fotós kollégám hobbifotósként kezdte a pályáját. Aztán a családi események, esetleg a természet szépségei után jött néhány felkérés és általában innen nincs megállás.
Természetesen nálam ez is fordítva volt.
Először termékfotóst kerestem, de az árak és a nem túl meggyőző minőség miatt elhatároztam, hogy én készítem el a képeket. Így indult: Iskola, vállalkozás, némi marketing és menet közben felfedeztem, hogy mennyire szeretek fényképezni. És lett a sok műfajból, amit ez a szakma kínál egy hobbi is a
SPORTFOTÓZÁS
Számomra nagyon rendben van, ha nem vesznek észre fotózás közben, ha nem nekem kell instruálnom a modelleket, ha szinte láthatatlanul és villámgyorsan kell elkapnom a pillanatokat.
A sportfotózás pont ilyen.
Egy nagyon kedves ismerősünk, az autószerelőnk, fia crossmotor versenyző és amikor megláttam a motorokat a műhelyben meg is kérdeztem, hogy lesz e verseny a közeli jövőben valahol a környékünkön?
Lett.
Hódmezővásárhelyen található a RolandRing, ahol 2025. Május 18-án tartották a MAMS OB egyik futamát.
Mivel ebben a műfajban szinte semmi tapasztalatom nincsen, ezért a verseny napján már kora reggel kimentem a pályára, és bőszen lövöldözni kezdtem.. Kicsit csodálkoztam, hogy nincs rajtam kívül fotós, de őszintén ez igazán nem zavart.
A helyzet az, hogy a profik, csak a verseny futamaira jönnek ki, de a nap első felében pálya bejárás és időmérő edzések voltak, a verseny futamai csak kora délután kezdődtek.
Utóbb amúgy kifizetődő volt az edzéseken is fotózni, mivel a verseny alatt először egy baleset történt, ami nagyon megrázó volt számomra, majd később egy óriási zivatar tört ki.
Ami igazán döbbenetes volt számomra, hogy gyerekek is versenyeznek, nem is akárhogy. Kicsi 7-8 éves kortól felfelé, spéci kicsi motorokkal de laikus szemmel, pont mint a nagyok.
Nagyon ügyesek voltak, de a szüleiknek biztosan vasból vannak az idegeik.
Összességében nagy élmény volt, sajnos a felszerelésem nem kifejezetten sportfotózásra való, de kihoztam belőle amit csak lehet.
Súlyemelő versenyt fotóztam
Messzi István Emlékverseny 2024
Sok fotós kollégám eredetileg hobby fotós volt és azután képezte magát profivá. Nálam ez majdnem fordítva történt, előbb tanultam a szakmát, mert szükségem volt rá a munkámhoz és aztán szerettem bele igazán és választottam főállásomnak és egyúttal hobbymnak is.
A családi fotózások közben néha érkezik egy-egy felkérés sportfotózásra is, és néha felkérés nélkül, csak úgy a magam gyönyörűségére is fotózok sporteseményeket.
Így volt ez most vasárnap is, amikor egy súlyemelő barátunk hívott, hogy megnéznénk e vele egy kecskeméti versenyt.
Hát persze..
Örömmel.
Mivel a férjem valaha erőemelő Európa bajnok volt és bár a két sport nem ugyanaz őt is érdeklik az erősportok én pedig, rögtön a gép mögött láttam magam, nagyon örültünk a lehetőségnek.
Verseny előtt kicsit izgultam, hogy, vajon a helyszínen kitől kell engedélyt kérnem a fotózáshoz és fejben futtattam az etikai kódex pontjait, hogy, hogyan is legyek észrevétlen, hiszen én most nem felkérésre fotózok, tehát nem lesz mindenhová bejárásom.
Odaérve aztán láttam, hogy a félelmem felesleges volt, mert a verseny egy jól elhatárolt részen zajlott, kordonnal elválasztva és sajnos tömeg sem volt, így kényelmesen tudtam fotózni.
Ne, de a versenyről.
Először a hölgyek versenyét néztem és mit mondjak, ezek a
lányok, hölgyek egyáltalán nem felelnek meg a sztereotípiáknak, nincsenek
fonottkalács izmaik, hanem csinosak, nőiesek és ezek szerint nagyon erősek. Jó
volt nézni őket. 
A
szabályok egy része viszonylag egyszerű, van három bíró, akik megítélik, hogy
egy emelés jó e vagy sem. Bizony nem elég, ha fej fölé kerül a súly, a kivitelezés
is számít. Amikor ilyen döntés született nagyon sajnáltam a versenyzőket. Amikor—gondolom én, hogy így hívják-- a főbíró int, akkor a súly letehető, vagy
inkább dobható.
Azután persze a férfiak versenye jött, egyre nagyobb, nehezebb súlyokkal és, ami tetszett, hogy elég vegyes korosztállyal, tehát fiatalok és kicsit korosabbak együtt versenyezhettek. Szerintem ez szuper.
Ami kicsit elgondolkodtatott, hogy miért nincsenek egy ilyen versenyen többen? Szuper szép, klimatizált sportcsarnokban zajlott az esemény, de a nézőszámból ítélve leginkább a hozzátartozók voltak csak jelen. Ettől függetlenül nagyon jó volt a hangulat, még tapsoltak is egy-egy komolyabb eredmény, vagy szép mozzanat után.
Az is furcsa volt, hogy hivatásos fotós, csak az elején volt jelen, de ő sem a Súlyemelő Szövetségnek, hanem a helyi sajtónak fotózott. A díjkiosztót és a csoportképeket TELEFONNAL fotózta egy hozzátartozó. Szerintem ezek a rendezvények megérdemelnének egy profi dokumentálást, de én nyilván haza beszélek, bár profiként nem magamra gondoltam.
Nekem nagy élmény volt kicsit sportfotósként dolgozni és innen is szívből gratulálok a versenyzőknek!
Kisújszállás
Bár ezt a blogot nem csak úti blognak terveztem, úgy alakult, hogy a minap ismét egy számomra nagy jelentőséggel bíró városba kirándultunk, mégpedig Kisújszállásra, így most egy újabb alföldi úticélt tudok ajánlani nektek.
Jelentőségét az adja számomra, hogy apai ágról innen származom, pontosabban a nagypapám volt idevalósi, mert a nagyikám törökszentmiklósi. De a család itt élt, itt született édesapám és a két testvére és innen költöztek fel Budapestre is. Hogy miért azt nem régen leírtam a saját profilom alatt a Facebookon, erre itt most nem térnék ki mert sok benne a szomorúság és szoros köze van ’56-hoz is.
Most a szebb dolgokról mesélek, bár ez a kirándulás elég rövidre sikeredett, két eső zóna között, de így is nagyon tetszett a város és igyekeztem képeken megörökíteni a benyomásaimat. Természetesen nem tudok teljesen elrugaszkodni a családi szálaktól, de így talán nem csak egy átutazó beszámolója lesz ez a néhány sor.
Nagyapám igazi polihisztor volt, sok minden érdekelte, sok dolgot kipróbált és meg is valósított, rengeteg családi legenda szól az ötleteiről, a munkáiról. Gépésznek tanult Szegeden a Felsőipari Iskolában, innen egyenes út vezetett a DTRT-hez (Duna-Tengerhajózási RT) tengerész géptisztként, 1944-ben. A háború után aztán minden élelmességére és talpraesettségére szüksége volt, hogy özvegyen maradt édesanyját és a húgát támogatni tudja. Volt saját kölcsön könyvtára, ami nagyon népszerű volt akkoriban. Persze ne egy patinás, polcos helyiséget képzeljünk el, bőröndökben hordta körbe az érdeklődőknek a könyveket. Főállásban egy papír kereskedő utazó ügynöke volt, a nagymamámat is így ismerte meg, aki a cukrász sógorának segített éppen karácsony előtt szaloncukrot készíteni, amikor beállított az én vékonydongájú nagypapám a cukorkák csomagolásához való papírral. Volt aztán halász és béka halász, kiváló anyag tőkés exportra, ami valutát termelt az országnak, majd később elítélt, rendszerellenes tevékenység miatt és aztán GYÖNGYHÁZCSISZOLÓ. Igen az. Elmondom, aztán visszamegyünk Kisújszállásra esküszöm.
Szóval a halászok egyik nagy ellensége a kagyló volt, szép nagy, belülről gyönyörű fehér gyöngyházfényű kagylók, amik elvágták a hálót, de nagyon megtetszettek neki. Ekkoriban szinte minden gomb ebből készült, eleinte ő illetve később ők, a nagymamámmal is ilyeneket készítettek. Aztán a szabadulása után kitalálta a kis vitorlást. Az én korosztályom és az egyel idősebbek jól emlékeznek rá a Balatonról. Minden ajándékboltban lehetett kapni a tó körül és mindegyiken ott volt az aktuális település neve, Balatonfüred, Siófok, Zamárdi stb.. Nem győztek eleget gyártani belőle. Szégyenszemre egy normális darabom sincs már, csak ilyen kis felirat nélküli szerény darabok, amiket már én csináltam, de azért felismerhető ez a retro ajándéktárgy.
Egyszóval a nagyszüleim miatt érdekelt ennyire ez a város, hiszen sokat meséltek róla szeretettel, bár nem csak jó dolgok történtek itt velük.
Komolyabb helyismeret híján természetesen a városközpontban kezdtük a sétát, megnéztük például a városházát, ahova a férjemnek persze be is kellett mennie, mert imádja a hivatali épületeket, na nem az építészeti értékeik miatt, hanem mert imádott a közigazgatásban dolgozni és amíg én a nevezetességek után kutatok, addig ő utánanéz a lakosságszámnak és egyéb adatoknak. Ez az épület engem a budapesti gimnáziumokra emlékeztetett.
A városháza mellett gyönyörű park van az Erzsébet liget és itt van egy szó szerint MESÉS játszótér, ami a Süsü a Sárkány mesevilágát idézi meg, mivel Kisújszálláson született Csukás István.
Az ő mesevilágára több dolog is utal még a városban, például Bagaméri Mihály a fagylaltárus szobra, aki a valóságban is fagylaltárus volt és itt élt Kisújszálláson. Csukás István róla mintázta a Keménykalap és Krumpliorr c. film egyik főszereplőjét, akit Alfonzó alakított.
És, ha már itt bóklásztunk a parkban, persze megnéztük az emlékműveket is és elég hátborzongató érzés olvasni a saját vezetéknevemet a táblákon. Az Imre név nem túl ritka, de nem is annyira gyakori, így joggal gondolom, hogy a kőbe vésett imrék között vannak felmenőim is.
A város legrégebbi épülete a Református templom, amiért a kun elődök sokat küzdöttek, először csak torony, majd kis vályog templom, mert Mária Terézia idején nem lehetett protestánsoknak kőtemploma. Aztán II. József idején már lehetett, de csak úgy, hogy nem nyílhat a főbejárat a főút felé, ezért áll a templom „háttal” az utcának, de gondolom ez a híveket nem zavarja. Nagyon szép az alföldi templomok tornyán a körbefutó erkély, vagy függő folyosó, nem tudom mi a pontos neve, de praktikusan azt gondolom, hogy tűz- és őrtoronyként is szolgáltak, hiszen ezen a sík tájon nyilván jó messzire el lehetett látni róluk.
Lefotóztam még a Gimnáziumot, ahová apukám csak egy évet járt, mert felköltöztek Budapestre, de akire igazán büszkék a kisújszállásiak, és szintén itt tanult az Karikó Katalin. Tudom, hogy az ő személye nálunk nagyon megosztó, bár őszintén nem értem, hogy miért, én aki hiszek a tudományban, nagyon nagyra tartom őt, úgy tudósként, mint emberként.
Persze itt is van a szinte minden alföldi városban meglévő gyógyfürdő, de oda ezen a rövid napon most nem jutottunk el, de feltett szándékunk, hogy, csakúgy, mint a makói Hagymatikumot, úgy az itteni Kumánia gyógyfürdőt is kipróbáljuk.
Nézegessétek jó szívvel a képeket! Szeretettel…I.M.
Akkor legyen Makó
Akkor legyen Makó
Mostanában sokat gondolok a felmenőimre, azokra, akiket ismertem és azokra is, akikről csak hallottam. Tudom, sokan családfa kutatásba kezdenek ebben a korban, de nekem ehhez nem lenne türelmem. Mióta ideköltöztünk az Alföldre tudatosult bennem igazán, hogy mennyi kötődésem van ide, apai és anyai részről egyaránt.
Az, hogy Makón születtem sokáig csak egy adat volt a személyimben, hiszen Budapest legmélyebb bugyrában a nyolcadik kerületben nőttem fel. Mindenkim budapesti volt, vagy legalábbis a közeli rokonságom mindenképp, a vidéki életet, kertes házat, biciklizést, nyaralást, barátokat nekem az óbudai hegyvidék jelentette, tehát még ezt is a városon belül oldottam meg.
Akkor miért éppen Makó?
Anyai nagymamám volt makói és ő volt eléggé kalandvágyó ahhoz, hogy felköltözzön Budapestre ahol gépírónő lett, nagypapám állítólag az erős ő-s (szögedi) tájszólásába szeretett bele. Szép nem?
A dédnagymamám, pedig maradt Makón, ahol kocsmárosnő volt, állítólag abba a kocsmába járt József Attila is, ami azért érdekes, mert van a családnak egy balatonszárszói ága is, nekik ott volt kocsmájuk és a költő ott is gyakori vendég volt. Még jó, hogy nagyjaink így szerették látogatni ezeket a műintézeteket, szegényebb lenne a történelem és a családfám.
Hagymavirág Szökőkút
A családi legendárium szerint a szüleimnek azért kellett Makóra költözniük, mert fiatal házasként egyikőjük családjánál sem volt hely, ez mondjuk hihető, hiszen akkoriban nagyon szorongató volt a lakáshelyzet, de néhány éve azért a keresztanyám elszólta magát, hogy a valódi ok az volt, hogy a mélyen vallásos nagyapámnak kellemetlen volt, hogy a lánya már a házasságkötés előtt várandós lett. Szerelemgyerek vagyok most na. Egyszóval, fiatal szüleim az esküvő után leköltöztek a dédimhez, hogy itt várják be az érkezésemet, még egy éves sem voltam, amikor visszatértek Budapestre.
Amire emlékszem, hogy olyan négy-öt éves lehettem és anyukámmal lementünk a dédihez vonattal. Egy gyereknek már ez is nagy élmény és nagyon vártam, hogy odaérjünk, csak homályosan van meg az érzés, hogy valami nagyon mást vártam, nagy kertes házat és ki tudja még mit, de a dédi egy belsőudvaros ház, egyik kicsi lakásában élt, ami nagyon hasonlított azokhoz a lakásokhoz, amilyenek a mi házunkban voltak otthon a nyóckerben. Ennyi benyomás maradt meg Makóról. Mint utóbb kiderült ez a ház a Széchenyi téren volt, Makó fő terén közvetlenül a Korona Szálló mellett, és azóta lebontották. A Korona Szálloda gyönyörű eklektikus épülete természetesen megvan, de hotel már nem működik benne, de étterem viszont igen.
Mi is lehetne stílusosabb időpont a rég nem látott szülőváros megnézéséhez, ha nem a saját születésnapom? Április 11. a Költészet napja, József Attila születésnapja. Na jó mindenkit megnyugtatok nagyjából ennyi a kötődésem a költészethez, mert bár sokat olvasok, de a versek sajnos ritkán ejtettek rabul, tudom, hogy nem túl romantikus ezt beismerni, de így van sajnos.
Fényírda a fényképész műterem akkori neve. Nagyon tetszik
A legendás Ford T modell egy makói mérnök Galamb József tervei alapján készült.
Mindenesetre a kirándulást a József Attila múzeumban kezdtük, itt természetesen József Attila életének eseményeit és relikviáit is megismerhettük, de ezen kívül sok mást is, néhány csodás festményt, makói életképeket, piacot szobabelsőt ábrázoló installációkat, egy gyönyörű Ford T modellt és a végén, ami nekem szintén nagyon tettszett, a nem is annyira kicsi udvaron egy komplett kis skanzent. Volt itt olyan kis parasztház, amit a tárlatvezető hölgy putrinak hívott és nem a pejoratív értelemben, hanem, mert ez az eredeti putri. Azután volt itt még olyan szintén vályogból készült kis kunyhóféle, amiről megtudtuk, hogy hordozható magtár. Igen, lehetett költöztetni. Jó nem túl nagy távolságokra, de amolyan egyiptomi módszerrel tuskókon görgetni, ha a család költözött, a felül lévő kis ajtón persze csak a gyerekek fértek be, így nekik kellett kiadogatni a szükséges gabonát. Ez azért elég szomorú szerintem. Volt itt továbbá nagyon szépen, korhűen berendezett kovácsműhely, bognár (kerékgyártó) és asztalos műhely is. És ami mindenkinek eszébe jut Makóról a hagymatermesztés és az ezt bemutató kiállítás is. Sajnos mára ez a mesterség szinte teljesen kihalt. Elnézve ezeket a szép ház és műhely belsőket azért lenyűgözött a sok célszerű eszköz, edény, szerszám és persze minden műanyag mentesen, olyan szép ez a tudás szerintem.
A hordozható magtár. Jól látszik a pici ajtó felül.
Egy egyszerű, református szobabelső. Ők foglalkoztak a hagyma termesztéssel, a katolikusok, pedig a gabonával.
A díszesebb szoba katolikusoké volt.
A modern kori újságírás megteremtője Pulitzer József volt, ennek megfelelően Makón nagyon sokféle újság létezett.
Ezután jött egy kis belvárosi séta és ebéd, egy kis fotózással.
És mivel a Marost mindenképp szerettük volna megnézni és kivételesen végeztem egy kis kutatómunkát, erre a célra legjobb a Lomkorona sétány, csodás helyen és kilátással a folyóra. Az élményt teljessé tette, hogy ezen a hétköznapi délelőttön csak mi voltunk itt. A sétánynak, vagy inkább szerkezetnek vannak kalandtúrás elemei is, de ezt kihagytuk, viszont aki szereti ezt a műfajt, annak van igazi kalandpark is a közelben.
A végén pedig megkerestük a helyi szabadstrandot, hogy még a partra is le tudjunk menni. A szabadstrand teljesen ingyenes, gondozott, parkos, gyönyörű kiszolgáló épülettel és mindenfélével, ami csak egy strandra kell és ilyenkor, szezonon kívül is be lehet menni és pihenni egyet a parton. Ezen felül még a parkolás is ingyenes és nem csak itt, hanem az egész városban, ez számomra valahogy rendkívül szimpatikus és nem azért mert nem tudnám kifizetni, hanem mert mindannyian tudjuk, hogy erre figyelni néha elég nyűgös, ráadásul valahogy azt is sugallja, hogy szívesen látnak, nem zavaró a jelenlétünk még autóval együtt sem.
Legközelebb a Hagymatikum fürdőt is megnézzük, de arra szeretnénk egy egész napot szánni.
Csongrád, Körös-Torok 2. rész
Ééééésss. Dobpergés. Megérkeztünk a mesehelyre.
A helyszín meseszép és a környezet kicsit gyerekkorom Balatonjára, vagy Dunakanyarjára emlékeztet utóbbira a néhol kicsit viccesre sikeredett lábas házai miatt, a Balatonra pedig azért, mert némelyiknek olyan jó retro balatonos kinézete van, amit imádtam, mert ezek mindig a nyaralást jelentették nekem.
Kicsit utánaolvastam és kiderült, hogy már a 60-as évektől kezdtek itt nyaralókat építeni. Valahogy kitaláltam. :-)
Jó nagy árvizek lehetnek erre.
Nyaralni, amúgy itt is lehet, vannak üdülők, panziók, weekend házak és camping. A teraszos vendéglők, büfék arculatából, pedig érezhető, hogy nyáron nagy élet lehet itt, hiszen kiépített strand is van.
Ez a név a kedvencem.
Legközelebb biztos nyáron jövünk, bár nem szeretjük a tömeget, de a hangulatra kíváncsiak vagyunk.
A beach hangulat tuti.
Igazából mindketten imádjuk a vizet, mindenféle formában, az élővizet, termálvizet és persze Ember a horgászatot. Édesem amúgy olyan kis készséges, partner az újabb és újabb fejlövéseimben, de amikor hazafelé vettük az irányt és újra átkeltünk a fahídon meglátta ezt a bácsit, ahogy éppen a bottal küzd. Hát mit mondjak, satufék és olyan fiatalos fürgeséggel pattant ki a kocsiból, hogy meginterjúvolja az öreget, hogy én hirtelen fel se fogtam, hogy mi történt.
Régi vágya amúgy egy csónak, amiről horgászhatna, de nekem persze romantikus folyami kirándulások jutnak eszembe például ide a torkolathoz. Ez még mondjuk tervezés alatt van és őszintén nem biztos, hogy szívesen csónakáznék fényképezőgéppel, de bármi megtörténhet.
De visszatérve a Körös-Torokhoz kicsit utánaolvasva nyáron igazi Beach hangulat van, hiszen a parton kialakult egy elég nagy homokos föveny, ami tényleg tengerpartra emlékeztet. A szemben elhelyezkedő erdő pedig a csodás látványon túl sok állatnak nyújt élőhelyet.
A torkolat maga. Mint annyi minden ennek a két folyónak az életében ez is mesterségesen lett kialakítva, mert az eredeti helyén veszélyeztette a várost.
És akkor legyen itt néhány nem túl komoly mondanivaló, de valamiért ezek a kedvenceim.
Hinta
Remélem ez csak egészségügyi metszés és azért még élnek.
Itt se lennék villanyóra leolvasó.
A torkolatot elhagyva sétáltunk egy nagyot Csongrád belvárosában. Imádom, hogy van egy hatalmas park a város közepén, ami már-már felér egy erdővel, de a város egyéb részein is rengeteg a fa az utcákon.
Igazából Csongrád ennél nyilván sokkal több, de én ezzel a néhány képpel próbáltam a városba először érkezőknek megmutatni a hangulatát. Nekem nagyon tetszik.
Csongrád, Körös-torok 1. rész
Mivel a férjemnek van igazi hobbyja, nevezetesen a horgászat, gyakran gondolkodtam azon, hogy vajon nekem mi lehetne az?
Tudom, közhelyesen hangzik, de rájöttem, hogy nekem a fotózás. Azt viszont elmondhatom, hogy ezt is fordítva csináltam, mint annyi mindent az életemben, mert előbb tanultam meg a szakmát és csak azután szerettem bele igazán a fényképészetbe.
Mára szinte mindent fotós helyszínnek tartok és gyakran akad meg a szemem olyasmin, amit mások észre sem vesznek. Sokszor bosszant a dolog, hogy épp nincs nálam a gépem, ilyenkor, ha nagyon rámtör a kényszer, akkor nyúlok a telefonomhoz, de nekem az azért nem az igazi.
Kb pont egy éve néztük meg először a Csongrádi Körös-torkot, vagyis a Tisza és a Körös torkolatát. Mivel nem volt nálam a gépem, lőttem egy pár képet telefonnal, de ezek a képek azóta elsüllyedtek a régi telefonok bugyraiban. Tehát a délutáni peca előtt meggyőztem a férjemet, hogy kiránduljunk egy kicsit és vinném a gépemet is, így legalább behozom a tavalyi lemaradást.
Az út tőlünk nem túl hosszú, nagyjából 30 km, de csak erős idegzetűeknek, terepjárósoknak, illetve nagyon ráérőknek ajánlom, mert a minősége borzalmas.
Természetesen van egy jóval hosszabb, jobb minőségű útvonal is, de a táj miatt én kifejezetten erre szerettem volna menni és ráadásul így a Csongrádi Pontonhídon át érünk be a városba, vagy, ahogy itt hívják, a Fahídon. A híd története is nagyon szép. Még a 19. század végén a helyi gazdák szerettek volna egy hidat, de erre nem volt a városnak pénze, így közadakozásból megvették az akkoriban elbontott esztergomi hajóhidat és Csongrádra vontatták. Természetesen mindkét világháború végén felrobbantották, tehát a mai szerkezet már nem az eredeti és már csak az úttest van fából, de itt azért megmaradt a Fahíd elnevezés. A híd mára műemlék lett és átkelni rajta igazi kaland.
Innen persze nincs már messze a Körös-torok, ahová a GPS zökkenő nélkül elvisz, de addig is akad látnivaló. Kicsit olyan ez, mint egy időutazás, mert szép, fákkal szegélyezett, igazi mezővárosi utcákon át, egyszer csak kiérünk egy nádfedeles házakkal teli negyedbe.
Elképesztően szépek és gondozottak ezek az épületek, nyilván védettek is. A víz közelsége miatt nem volt nehéz kitalálni, hogy jórészt halászok laktak itt, de később megtudtam, hogy kubikosok, napszámosok és hajósok is. A hangulat kicsit olyan, mint Hollókőn, csak ide be lehet jönni ingyen húsvétkor is. Ráadásul az utcák bazalt kockákkal vannak kirakva és a közvilágítás is hagyományos kandeláberekkel van megoldva, ami azt a benyomást kelti, hogy figyeltek a részletekre.
Ezután már csak fel kell hajtani a gátra, amit ezek a kis mosolygós smiley-k szegélyezik, jelképezve, hogy örülnek az érkezőknek, visszafelé természetesen szomorúak, amiért elmész. Ez valahogy olyan kedves kis apróság.
Mivel rengeteg képet készítettem és az élménybeszámoló is kicsit hosszúra sikerült, úgy döntöttem, hogy két részre szedem a bejegyzést. A címadó Körös-torok írást holnap hozom.